„Mit tudsz kezdeni egy hanggal?”
A kérdést férjem tette fel 1968-ban, amikor először találkoztunk. –
Tanítványaimmal rögtön kipróbáltuk és nagyon érdekes zenei gondolatok születtek. Ettől kezdve ezek az improvizációs játékok a zongoraórák szerves részeivé váltak.
Az egy hangot követte kettő, majd három, felvetődtek különböző zenei szempontok, egyre bővült a kör és kialakult egy zenei nyelvtanítási szisztéma, amit fokozatosan összekapcsoltunk a zongoratanítási anyaggal.
A gyerekeket nagyon érdekelte ez a kreatív munka, itt a saját gondolataikat fogalmazhatták meg az adott kiindulópont figyelembe vételével, és improvizációikat sokszor le is írták.
Ezzel egy időben rögtön kaptunk egy másik kérdést is, mely talán segítené a növendékeket a zenei tanulmányok során állandóan jelenlévő probléma, a rendszeres, napi gyakorlás tevékenységének fontossá tételében is.
Köztudott, hogy zongorát nem csak a kivételesen tehetséges gyerekek tanulnak, viszont a zenetanulás öröme egyaránt fontos lenne mindenki számára. Ha nem az idomítás, hanem a felfedezés, a létrehozás kerül előtérbe az órán, akkor talán sikerül a kíváncsiságot, az érdeklődést felkelteni, ami örömöt jelent. –
A második kérdés a zenei és vizuális területek közötti kapcsolat lehetőségekre vonatkozott, amit ma már interdiszciplinaritásnak nevezünk és ez a művészeti ágak, a tudományágak és természet között létezik.
Azóta munkánk minden fázisát a kapcsolatokra próbáltuk építeni, a világ egységben látásának érdekében hogy észrevegyük és megérezzük ebben a hatalmas rendszerben a zene fontos és emberformáló erejét.
Zongoraórák
